I. Hailé Szelasszié 1892-ben született. 1916-tól régens (koronaherceg) Zauditu császárnő mellett, 1928-ban királlyá, majd 1930-ban császárrá koronázták. Elkötelezettje volt Etiópia modernizációjának: 1923-ban beléptette birodalmát a Népszövetségbe, 1928-ban baráti kezet nyújtott annak az Olaszországnak, amely harminckét évvel azelőtt gyarmatosítani akarta.

Mussolini Olaszországa azonban 1934 decemberében határincidenst provokált az etiópiai Wal Wal oázisnál. Az ezt követő háromnegyed év alatt az etióp császár minden erőfeszítése arra irányult, hogy elkerülje a fegyveres „megoldást". Erre kényszerítette nemcsak az olasz— etióp barátsági szerződés, a Népszövetség alapokmánya, békeszeretete, de az is, hogy modern fegyverek terén Etiópia kétségbeejtő helyzetben volt. 1935 október 3-án kitört a háború. Pár nappal később a Népszövetség (másképpen Nemzetek Szövetsége) gazdasági szankciókat mondott ki Olaszország ellen, amelyek azonban nem voltak elégségesek. Mussolini villámháborúra készült, azonban De Bono tábornok képtelen volt az eredetileg tervezett pár hónap alatt befejezni a háborút, sőt 1935 késő őszére Hailé Szelasszié hadserege több fronton ellentámadásba ment át. December elején ezért De Bonót Pietro Badoglio váltotta fel, aki nem habozott a tiltott mérges gázokat bevetni.

A háború gyakorlatilag ezzel dőlt el, ettől kezdve az etióp hadsereg hátrálni kényszerült és demoralizálódott — hiába harcolt maga a császár is a fronton. 1936 április végére a főváros, Addisz Ababa is kétségbeejtő helyzetbe került. Bár az etióp uralkodó maradni akart, környezete rábírta arra, hogy hagyja el birodalmát, mert emigrációban tovább folytathatja az ország védelmének irányítását. Május elején ezért elhagyta Etiópiát és Angliába utazott családjával együtt.

Ma nyilvánvalónak tűnik, hogy az olasz— etióp háborúban Etiópia volt az áldozat, Olaszország az agresszor, a tétlenül szemlélő világ nagy része pedig akarva-akaratlanul Mussolini cinkosává vált. Akkor, 1935— 36 folyamán mindez nem volt ennyire nyilvánvaló: még messze volt Albánia, Csehország vagy Ausztria megszállása. Olaszország sikerrel hitette el a világ jelentős részével, hogy jogosan cselekszik, és erre egy egész érvrendszert állítottak fel. E rendszerben a legfontosabb elem az volt, hogy meg kell védenie afrikai gyarmatait (Eritreát és Olasz-Szomáliát), amelyeket Etiópia azért fenyeget, mert kijáratot akar szerezni a tengerhez. Másodszor az „ősi római civilizáció" eszméjére hivatkozva azt hangoztatták, hogy a „barbár" Etiópiának csak hasznára válik, ha egy európai ország gyarmatává válik.

 Mussolini számtalanszor hangoztatta, hogy nem tesz mást, mint amit a britek tettek Dél-Afrikában, vagy a franciák Guineában — és ebben kétség kívül volt is némi igazság. Egy további érv volt, hogy Olaszország túlnépesedett és területre van szüksége. Ezzel az érvvel Mussolini sikerrel zsarolta meg Franciaországot, mondván, ha azok nem járulnak hozzá Etiópia megszállásához, kénytelen lesz Európában (a Földközi-tengeri szigeteken és a Balkánon) kárpótolni magát. A zsarolás sikerrel járt: ez volt a hírhedt Laval— Mussolini titkos szerződés 1935 januárjában. Ezek mellett — bármilyen meglepőnek tűnik is utólag — szerepet játszott az is, hogy Olaszországnak „meg kell előznie" Afrikában a japán terjeszkedést, mivel a japánok olcsó áruikkal megjelentek a kontinensen. Az igazi lélektani ok mégis az 1896-ban Aduánál elszenvedett vereségért való visszavágás volt. Abban a korban, amelyben számos európai országban legfeljebb újságokban, vagy amerikai filmek cipőpucolóiként láttak „négereket", túlzás nélkül állítható, hogy a „revans Aduáért" megfelelő indok volt: egy fekete birodalomnak nem lehetett igaza egy fehér birodalommal szemben.

Amikor Hailé Szelasszié 1936 június 30-án, Genfben kiállt a Népszövetség emelvényére, mindezzel szembe kellett néznie. Addigra már elesett az etióp főváros, Etiópia az „Olasz Birodalom" része lett, Badoglio pedig „Addisz Ababa hercege" címmel pózolt, az olasz diplomaták pedig hangosan követelték, hogy szüntessék meg Etiópia képviseletét a Népszövetségben. Így amikor a császár és kísérete belépett a terembe, az olasz delegáció tiltakozásképpen kivonult, az ott maradó olasz újságírók pedig hangosan fütyülni kezdtek, és az őrségnek kellett erőszakkal kivezetnie őket